Iratkozz fel hírlevelünkre!
Magazin előfizetés

VTM: szuperfinish helyett szuperbetli

VTM: szuperfinish helyett szuperbetli
Facebook
Twitter
Pinterest
Avagy hogyan lehet elrontani egy minden jel szerint nagyszerűnek ígérkező futást. Rögtön elmesélem...

Tényleg adott volt egy remek nap. A gyerekek a nagyszülőknél, az időjárás szuper, az állapotom persze olyan amilyen, de azért panaszra nem lett volna okom. Egy hosszú, mondjuk közepesen erős futásra készültem. 39 km, 1000 méter körüli szintemelkedéssel, 4-4 és fél óra közti időtartamban, a tavaszi, napsütéses, ideális talajviszonyokkal megáldott Vértesben. Semmilyen tétje nem volt ennek a futásnak. Mindegy volt, hogy mennyi idő alatt teljesítem (nyilván ésszerű határokon belül), mint ahogyan az is, hányadik helyen futok.
Aztán reggel 9-kor eldördült a képzeletbeli rajtpisztoly és uzsgyi, meglódult a mezőny…és hamarosan elkezdődött a racionális és az irracionális énem belső párbeszéde.

- Hahó, mit művelsz?
- Mégis mit, futok.
- Oké azt értem, de hogyan?
- Mi az, hogy hogyan?! Nem értem a kérdést.
- Nem lesz ez egy kicsit gyors?
- Jaj, hagyjál már, tudom, mit csinálok!
- Hááát, így ahogy nézem a pulzusod, nem úgy tűnik. Meg minek ez a vágta, hova sietsz. Eléggé messze van még a vége.
- Persze, látom a pulzusomat, de máskor is simán elviseltem, ha rajt után felkúszott. Kicsit ki akarok evickélni a mezőny sűrűjéből.
- Oké, hogy máskor, de most most van és nem vagy olyan edzett, mint korábban. A mezőny meg majd szétszéled, nem hiszem, hogy érdemes emiatt kapkodni.
- Na jó van, hagyjá’ már, had fussak.
- Oké, csak jusson majd eszedbe később, hogy én szóltam, talán még időben…

Aztán miközben lefelé gurultam az első ponthoz – valahol 13-14 km környékén – szépen, finoman elkezdtem érezni a jobb oldali csípőízületem körüli fájdalmat. Korábban is előfordult már ez az érzet, de jó ideje nem volt vele különösebb gondom. A futásban nem akadályoz, futás után szoktam nyújtogatni ezt a területet is. A kellemetlen érzet megmaradt, a tempóm rövidesen lényegesen visszaesett, sőt a kompenzálás miatt idővel a bal térdemet is kicsit érezni kezdtem. Ahogy teltek a kilométerek egyre rosszabb lett és egyre inkább csoszogóssá vált a futásom. A várgesztesi pont előtt (kb. 24 km-nél) már nagyjából el is döntöttem, hogy nem megyek tovább, abban bíztam, hogy Norbi, aki a rendezvényen fotózott, ott lesz autóstul mindenestül. Végül nem ő volt ott, így még tovább kellett evickélnem ebben a kellemetlen állapotban. A séta kiválóan ment, de végig az motoszkált bennem, hogy nem engedhetem meg magamnak, hisz a gyerekek várnak a nagyinál, így ahol csak tudtam, mégis futni próbáltam. Iszonyat lassan és rosszkedvűen bandukoltam még további szűk 10 km-t, mire a verseny utolsó pontjához értem, ahol is rátaláltam a megmentőmre. Nekem ott ért véget a VTM idén, 6 km-re a céltól, bár már az előző ponton sem kívántam dugókázni, sőt megerősítve magamban a versenyen kívüliség tényét, leszedtem a rajtszámomat és az órámat is leállítottam.

Itt már versenyen kívül. Nagy a kontraszt a kezdő fotón lévő önmagamhoz viszonyítva.
forrás: Terepfutás.hu
Itt már versenyen kívül. Nagy a kontraszt a kezdő fotón lévő önmagamhoz viszonyítva.

Aznap délután még kicsit sántikáltam a sajgó csípőm miatt, de estére jobb lett, másnapra pedig már csak egy kicsi izomláz éreztette velem az előző napi történéseket. S már azt is tudtam, vagy inkább beláttam, elismertem, hogy mi okozta ezt a kellemetlenséget. Brutál módon elfutottam a verseny elejét. Semmiféle magyarázat nincs arra, hogy miért tettem ezt. Ez olyan „csak” dolog volt, mondhatnám egyértelmű volt, hogy nem abban a tempóban futok az elejétől kezdve, amit jelenleg elbírok, mégsem lassítottam. Részemről egy valódi dilettantizmusról árulkodó verseny volt, sok-sok belsőleg kimondott, szaftos káromkodással fűszerezve.

Mivel a VTM-nek valóban nem volt tétje, nem volt célverseny, nem mondhatnám azt sem, hogy hosszú hónapok kemény edzésmunkája előzte meg a rajthoz állást, ezért nem ostorozom magam tovább (itt most ez is megtörtént). Továbbléptem, a csípőm már rendben van. Ma futottam is az utolsó Runner’s World Ébredj! közösségi futáson a Margitszigeten.

A legnagyobb konklúziója az volt számomra ennek az egésznek, hogy kicsit összébb húztam magam és átneveztem a csapatunkat a Dupla Élményről a Szimplára. Ezek után azt gondolom, bőven elég lesz és sokkal nagyobb esély van arra, hogy élvezni is fogjuk. :-)

Tovább olvasok

Videók